Sokat gondolkoztam, hogy melyik játékkal kezdjem el zsenge játéktesztelői pályafutásomat s a végén arra jutottam, hogy mehetünk ABC sorrendben is, így pedig logikusnak hat, hogy az első áldozat ne más legyen, mint a hírhedt Army of Two nevű brand trilógiája.

Ide s tova 9 évvel ez előtt jelent meg az Army of Two első része. A játék elképesztően látványos előzetesekkel igyekezett meghozni a publikum kedvét és várakozásokkal teli érdeklődését saját magához. Ez már csak azért is érdekes volt akkoriban, mert épp egy taktikai tps sem volt a piacon. Logikusnak hatott tehát, hogy mikor a műfaj nagy öregje (Gears of War) épp az igazak álmát alussza, a kereskedelemben hirtelen támadt űrt, egy új címmel tölti be a játékot jegyző Electronic Arts Montreali stúdiója.

A játék indítása után egyből feltűnik, hogy grafikai tekintetben a készítők nem igazán szerettek volna sokat sok időt szánni az arcok mimikai részletgazdaságával. Nagy valószínűleg ez lehet a magyarázata a két főszereplőnél alkalmazott folyamatos maszk viselésére is. (Mi más magyarázata lehetne ugyan, hisz akivel találkoznak, azt szépen meg is ölik.) A menük közti lépkedést viszont sikerült teljesen feleslegesen túlbonyolítani, tekintve, hogy bármelyik új menüpontra lépünk az egy mindig egy teljesen új designt kap. Ez néha olyan hatást kelt, mintha minden menüpont egy másik különböző játékból lenne átlopva. Belecsapva a Történet módba, a játék azonnal az arcunkba tolja a már az előzetesekbe is agyon reklámozott „Aggro mód”bemutatását, ami nem csoda, hisz ez az egész játék alapja, alfája – omegája. Itt megtanulhatjuk, hogy mi is ez a mód lényege, hogy milyen taktikai előnyökhöz jutunk a segítségével. Ez igen hasznos ugyanis a játékban nem egy alkalommal lesznek dedikált ellenfelek, amiket csak ezzel a módszerrel fogunk tudni likvidálni. Van továbbá egy minimális parancsrendszerünk is, ami kb. annyit tesz, hogy 4 parancs közül tudunk választani a csapattársunk kapcsán. Előre tudjuk küldeni, hogy megtámadjon egy általunk választott ellenfelet, esetleg fedező tűzet, tudunk kérni, hogy míg mi előnyösebb helyre slisszolunk, addig Ő magára vonja az ellenfelek figyelmét (ez maga tulajdonképpen a híres Aggro taktikai rendszer) ezen felül tudunk fegyvert cserélni a társunkkal, de akár le is pacsizhatunk vele egy – egy tűzharc szünetében. Ez utóbbinak annyira semmi értelme, hogy az egész játékban egyszer használtam, a legelején, amikor a játék ránk kényszeríti a tutorial anyag alatt, mert nélküle egész egyszerűen nem enged tovább. Átugorni nem lehet és egy kínszenvedés, amire a játék hajlandó elfogadni a kért gombkombinációt. Az sem mindegy milyen szögben állunk a partnerhez viszonyítva, az sem, hogy milyen távolságban és az egésznek semmi értelme, hisz semmilyen plusz jutalmat nem ad (tölthetné például az életünket akár…de nem) és cserébe még csak nem is látványos, azaz egyetlen egy animáció, amit ilyenkor a képernyőn látunk.

A játék története szinte csak szimbolikus. Mintha csak azért találták volna ki 2 jó magyar perc alatt a készítők, hogy mégis valamire rá tudják aggatni az előbbiekben felsorolt játékelemeket. Két főszereplő Rios és Salem látszólag teljesen ellentétei egymásnak. Az előbbi az eminens elit ex-kommandós, aki betegesen keresi a köréjük épített vad és kegyetlen világban az igazságot és a törvényesség kereteit. Míg a társa Salem, aki majd kétszer akkora, mint előbb említett főhősünk és arcát nem egy harcmezőn szerzett sebhely díszíti, inkább egy pszichopata gyilkoló gép látszatát kelti. Nagydarab, szófukar és jéghideg. Kettejük sorsát az köti össze, hogy mindkettejüket kirúgták a saját szervezetükből (az elit kommandós, mégse annyira elit?) de, a teljesítményükkel felhívják magukra egy zsoldosokból álló, igazságosztó magánvállalat figyelmét. Hőseink dolga tehát nem lesz más, mint korábban is volt: Elutaznak a világ olyan helyire, ahonnan minden normális ember menekülne és a fegyvereik segítségével tesznek rendet – értsd: Ölnek meg mindenkit, akit csak meglátnak.

A játék legnagyobb újítása a már említett Aggro mód mellet a fegyvereink testreszabhatósága. Busás összegekért tudunk venni új fegyvereket 3 fegyvernemben is: Pisztolyok, Géppisztolyok, Mesterlövészpuskák. Van 1 – 2 nyalánkság is a fegyvertárban, mint az RPG vagy az MG8-as golyószóró. A fegyverek többségét tudjuk tuningolni – ez alól pont az előbb említett 2 fegyverfajta a kivétel – kaphat nagyobb tárat, jobb távcsövet, egyedi festést, fejlettebb huzagolást, sőt akár még egy mini pajzsot is. S bár úgy tűnik, hogy bármilyen kiegészítőt is választunk, az szervesen kihat az adott fegyver tulajdonságaira, ez azonban ordas nagy kamunak bizonyult. A nagyobb tár és a jobb távcső még csak – csak segítségünkre van, de a tűzgyorsaság és a pontosság javulása bizony csak látszat. A fegyverek iszonyatosan drágák, szóval bármilyen jól is gyilkolunk, minden pálya után maximum 1 fegyvert leszünk képesek kioldani. Jómagam pisztolyt egyszer sem vettem, mert egyszer sem használtam a játék végigjátszása közben. Minek pisztoly, mikor az ellenség alapból AK-47 géppisztolyokkal ront ránk…

A játékmenet az elején nagyon kellemes. Tényleg! Nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezetes tud lenni taktikázgatni. Ráadásul úgy lett kitalálva, hogy az Aggro mód töltésének sebességére hatással van a játékstílusunk. Kifejezetten szereti a fejlövéseket magyarul és minél több ilyen találatot abszolválunk, annál gyorsabban töltődik fel az Aggro-méter. (Sajnos azonban alkalmazásakor igen gyorsan el is fogy.) Mikor aktiváljuk egy kis időre sebezhetetlenné válunk és végtelen töltény áll rendelkezésünkre, bármilyen fegyvert is fogunk a kezünkben épp- Sőt, van egy úgynevezett „Back to Back” mód – ami a legnagyobb kedvencem volt – amikor is a társunk hátához vetve a hátunkat, egymást fedezve lőjük ki a ránk rontó ellenfeleket. Ez azonban nem aktiválható képesség, a játék random magától ad erre néha – néha lehetőséget. Általában egy – egy pálya elején vagy végén. Iszonyatosan látványos, ahogy az egymást fedező két katona körül körbeforog a kamera. Elég állat hangulata van, és úgy érezzük közben, hogy mindenki esélytelen ellenünk. Ez azonban sajnos nincs így. S itt érkeztünk el a játék legnagyobb gyengeségeihez. Mivel ez egy taktikai lövölde, a készítők taktikai fogásnak szánták azt is, hogy mennyire vigyázunk a társunkra. Ő ugyanis nem fog ránk vigyázni. Persze a parancsokat végrehajtja, előre megy, ha küldjük, fedez, ha kiadjuk a parancsot, de mindezek nélkül olyan iszonyatosan buta, hogy a valóságban valószínűleg mi magunk küldenénk golyót a fejébe az első közös küldetésünk után. Nem egyszer csak úgy kiszalad a golyózápor közepébe minden átmenet nélkül, ahol természetesen azonnal szitává lövik. Akkor aztán mehetünk érte feléleszteni – ami a játék legidegesítőbb része. Ilyenkor oda rohanunk és nyomva kell tartanunk az egyik gombot, mikor is hősünk megragadja a sebesült társát és fedezékbe vonszolja, ahol aztán egy adrenalin injekció segítségével feléleszti. A baj az, hogy mindezt olyan csiga lassún teszi, hogy nem ritkán közben azt is szitává lövik természetesen, aki épp segíteni próbál. Az is gyakran előfordul, ha mondjuk, mi szorulunk segítségre, mert mondjuk kiszedett minket egy orvlövész a fedezék mögül, akkor a társunk oda cammog s akkor is, ha épp egy fedezék mellett vagyunk, akkor onnan kihúz, majd megy egy kört a legnagyobb golyózáporban és vagy vissza vonszol bennünket ugyanoda, ahonnan kihúzott, vagy egy másik –rendszerint egy az ellenségekhez közelebbi – fedezékbe.  Az is előfordul, hogy a lángész haverunk egyszer csak fogja magát, gondol egyet és előre szalad annyira, hogy nem is látjuk, ahol meg természetesen lelövik. Nekünk pedig két választásunk van: Érte megyünk a hatalmas túlerővel szemben – a biztos halálba – vagy szép sorban megtisztítjuk az utat a társunkig, aminek az lesz a következménye, hogy lejár az a fél perc, amit a megmentésére szán a játék s akkor meghal Ő – de ha meghal Ő, meghalunk mi is: Slussz-passz. Van 1 – 2 kifejezetten frusztráló pálya, aminek teljesítéséhez nem ad semmilyen támpontot a játék. Például, mikor sziklaszirtek között kell egy ejtőernyővel vitorlázgatni az életbe nem jöttem volna rá, hogy kell irányítani az ejtőernyőt, ha mérgembe nem nézek utána a neten, mert a játék egy kukkot nem büfög arról, hogy a kontrollelt kell oldalra dönteni (sixaxis mód) nem az addig használt irányítót. Ugyanez a helyzet az orvlövészes küldetésnél is, amikor egy mesterlövész puskával, távolról kell kiiktatni az ellenséget egy hídon. Rányomok a nagyításra, amikori s azt várom, hogy hősünk belenéz a puska távcsövébe…hát, várhattam. Itt ilyesmi nincs. Teljesen másképp – igen hülyén – van megoldva a távcső használata s annak nagyítási funkciója. Órákon át kínlódtam vele, mire nagy nehezen véletlenül rájöttem. Ami az ellenségeket illeti, itt érvényes leginkább a mennyiség, mint sem minőség szlogen. Megszámlálhatatlanul sok ellenséget borít ránk a játék. Ez 3 -4 fajta katonát vagy tipikus rosszfiús kinézetű „banditát” jelent. Bárhol is járunk a világban, mindenhol ugyanolyan kinézetű, ugyanolyan fegyverzetű ellenségek özönlenek ránk. A pályák végén általában tanyázik egy főellenség, ami több tárat is simán kibír, mert vagy olyan fegyverzete van, vagy olyan rejtekhelyről támad, ahol nem férünk hozzá rendesen a leggyengébb pontjukhoz. Persze, azért itt is vannak nagyon alibi megoldások, amikor egy géppuskás maffiavezérre nem hat a tökéletes fejlövés…mert Őt bizony csak hátulról lehet fejbe lőni! Hát, nem elképesztő?!  Röhej… A játék felénél észrevettem, hogy nem nagyon volt több ötlete a készítőknek és ugyanazt a 3 – 4 feladatot kell ismételgetni az egész játékban, mint az elején. Menj ide, ott egy borzasztóan gonosz bácsi, aki világuralomra akar jutni, szóval beszéld le a géppisztolyoddal, aztán menj el ide, mert ez a maffiavezér már majdnem világhatalomra jutott, mert vannak igazi bazi nagy rakétái is, állítsd le a kilövés visszaszámlálását, majd likvidáld a csúnya bácsit…meg ilyesmik. A kedvenc pályám, a legidegesítőbb is volt, amikor egy felfegyverezett motorcsónakban kellett hajókázni és gyilkolászgatni egy elárasztott város utcáin. Az tényleg jó volt.

Összességében véve egy közepesen szórakoztató játékra sikerült az Army of Two. Az újrajátszhatósági rátája nem sikerült túl magasra, de arra mindenképpen jó, hogy egyik hétvégén áthívjuk a haverunkat és vele együtt osszuk az igazságot és az ólmot, az amúgy nyúlfarknyi kampányban. Van benne sok fegyver, amik testre szabhatóak és kis odafigyeléssel legyőzhetetlenre tuningolhatjuk magunkat. Aki szerette a Gears of War-t, az ezzel is nagyon jól fog szórakozni.

+ Van egy sajátos hangulata.

+ Arggo rendszer és parancsosztogatás.

+ Fegyvertuning.

__________________________________________________________________

- Fantáziátlan történet.

- Nem szimpatikus főhősök.

- Buta ellenfelek.